Második fejezet - A vadon szava, a lelked szava

Aythya számára az idő nappalok, éjszakák ütemes váltakozásává lényegült, amit egyetlen vágy hatott át: minél jobban megismerni a körülötte élők érzéseit és szándékait a személyével kapcsolatban. Úgy sejtette, ez jelentheti túlélése kulcsát.

Akadt olyan, akiben könnyen olvasott: Brod egész lényéből sugárzott a nyílt ellenszenv, ami időnként alig titkolt gyűlölködésig fajult. Állandóan úgy nézett a lányra, mintha puszta pillantásával akarná eltörölni a létezését, és a nevét szándékosan rosszul ejtette ki minden egyes alkalommal, pedig a helyes módot: Ajtia; már hallhatta Mirontól jó néhányszor. Máskülönben nem szólt hozzá, csak akkor, ha becsmérlő megjegyzéseket tehetett, vagy újra kifejthette mindenkinek a lány füle hallatára, hogy mennyire káros a jelenléte. Aythya szerint kifejezetten gyerekesen viselkedett. Eira sem bízott benne, de legalább lenyelte ellenérzéseit, és Miron kedvéért próbált úgy tenni, mintha a másik lány jelenléte természetes lenne. Az ő pillantása inkább aggodalmasnak hatott, és feltűnően igyekezett, hogy Miron soha ne maradjon kettesben Aythyával, mintha arra számítana, hogy pártfogoltja holtan végezné egy ilyen szituációban.

A gyerekek nem igazán vették át a nagyobbak érzéseit. Nekik egy ritka, különleges lénynek tűnt, akit igazán jó volna közelebbről megismerni. A lányok legszívesebben a hajával játszadoztak, a fiúk arról pusmogtak maguk között, hogy milyen szép és vajon hány éves lehet. Ezt talán még zavaróbbnak érezte, mintha nyíltan utálták volna. Nara kifejezetten sokszor próbált meg beszélgetni vele, amit Aythya mindig elhárított, és kezdett hozzászokni, hogy amikor bizsereg a tarkója, rövid keresés után biztosan szembetalálkozik majd Zilar különös fényű tekintetével.

Azonban a kicsik megmagyarázhatatlan ragaszkodása, de még a korabeliek ok nélküli gyűlölete sem bizonyult olyan zavarónak, mint egy megfejthetetlennek tűnő örök talány: Miron viselkedése. A fiú messzemenőkig udvariasan viselkedett, de míg Eira esetében ez meghunyászkodó gesztus volt csupán, esetében őszinte tiszteletből fakadhatott. Igyekezett ugyanis minden tőle telhető módon a lány kedvére tenni, például sokszor szólt hozzá kyuna nyelven a közös dialektus helyett, szándékosan kizárva a beszélgetésből a barátait. Aythya görcsösen próbált hibát találni a mondataiban, de azok néhány apróságtól eltekintve általában helyesek voltak. Mironnak akadt egy másik különös szokása is: ha a rá nézett, mindig egy mosoly ült a szája sarkán, ami a lényéből sugárzó melegséggel együtt a határtalan jóindulat árnyalatát festette az arcára. Aythya pedig gyűlölte, hogy amikor a borostyánszín csillagokkal telehintett melegbarna szemébe nézett, nem tudta megmondani, pontosan mit lát benne.

Azonban a Riek (Aytyha eddigi ismeretei szerint Lyek) folyótól északra elterülő erdőkben sem mutatkozott jelentősen egyszerűbbnek az életben maradás, mint a délebbre fekvő frontvonalaknál. Az első fájdalmas tapasztalatok ráébresztették a lányt arra, hogy látszólag ártalmatlan dolgok is halálos veszélyt rejthetnek magukban. Amikor néhány napja például egy patakból próbált inni, Miron elkapta a csuklóját és rákiáltott. Később, lehiggadva, elmagyarázta a neki, hogy a vizek egy része mérgezett, ne igyon semmiből, csak a kulacsából addig, amíg ő nem engedi meg neki az ellenkezőjét. A víz fejadagjai pedig fájdalmasan kevésnek bizonyultak. Aythya állandóan szomjazott, és nem értette, hogyan képesek a többiek ilyen nyugodtan, egy szó nélkül legyalogolni azokat a megerőltetően hosszú távokat, amiket egy-egy napra kitűztek. Még az egészen apró kisgyerekek sem panaszkodtak, a lány szégyellte magát emiatt. Ő bizony elmondta volna, mennyire szomjas, éhes és kimerült, ha lett volna bárki, akit a bizalmába mert fogadni. De mivel nem tudott, nem is akart semelyikükben megbízni, így inkább rendre az ellenséges hallgatást választotta akkor is, amikor kérdeztek tőle valamit.

Azonban hiába gyalogoltak annyit, amennyit csak bírtak, mégis úgy tűnt, Miron elégedetlen a haladás ütemével. Egy látszólag békés táborbontás közben, amikor már legalább tíz napja nem láttak élő embert egymáson kívül, a fiú egy térképből kilesve óvatosan megszólalt:

– Ilyen tempóban, több mint egy hét még az első olyan település, ami biztosan lakott. – Ha a többiek ezt a kijelentést megrázónak találták is, nem mutatták jelét az idegességnek, így Aythya is igyekezett nyugodtnak mutatkozni.

– Két napnál többre biztosan nem elég az az élelem, amit Pohnban vettünk  –jegyezte meg Eira feszültségében a szája szélét rágcsálva –, a vízről nem is beszélve.

Miron fölemelte a fejét, és a fák bíbor–narancsvörös leveleit nézte (elmondása szerint a mérgezett víz okozta ezt a különös színárnyalatot). Néhány perc múlva felsóhajtott.

– Azon nem tudunk segíteni… Megyünk tovább és bízunk a legjobbakban. – Aythya ezt a maga részéről cseppet sem találta megnyugtató kilátásnak. Miron hirtelen elfordította a fejét, és Brodra nézett, aki kardját élesítette lassú, alapos mozdulatokkal. – Viszont az élelem… Kénytelenek vagyunk újra elkezdeni vadászni.

– Nekem nem gond… Csak magadra ügyelj! – felelt Brod csípősen, és egy pillanatra a tekintetük találkozott. Miron szégyenlősen elmosolyodott, aztán Aythya felé fordult.

– Szeretném, ha nem kéne egyedül mennie. Errefelé veszélyesek az erdők.

– És rám gondoltál? Ez szinte hízelgő – vetette oda a lány gúnyosan, aztán megvonta a vállát. – Na jó, ha már mindenképpen muszáj valakinek vigyáznia rá.

– Semmi szükségem a segítségére! – hördült fel Brod, de mielőtt ismét egymásnak eshettek volna, Miron fölpattant.

– Induljunk! – mondta gyorsan, barátjába fojtva a szót – Korábban fogunk megállni, hiszen még világosban vissza is kell érnetek.

Brod morgott valamit, Aythya pedig fölsóhajtott. Egyik porcikája sem vágyott rá, hogy kettesben töltsön időt a fiúval.

A nap jellemző módon eddig csak kínnal vánszorgott odébb, de most, hogy Aythya tartott az estétől, úgy szállt, mint a szél. Szinte úgy érezte, alig maradt ideje elfáradni, amikor Miron megállította őket egy éjszakai szállásnak alkalmas tisztáson.

– Minden marad, csak fegyvereket hozz! – mordult rá Brod nyersen Aythyára, aki hirtelen csak bólintani tudott, gyomra görcsbe rándult az idegességtől.

Mire észbe kapott, már ketten törtettek fölfelé egy kúszónövényekkel dúsan benőtt domboldalon. A lány nemsokára már halványan zihált, és keserűen állapította meg, hogy az indákon errefelé az elegendőnél jóval több tüske fejlődött ki.

– Vadásztál már valaha? – kérdezte Brod, magához képest a hangsúlya meglepően emlékeztetett a barátságosra.

– Nem, még soha – vallotta be őszintén, és nem is lepődött meg, hogy ezért egy félig gúnyos, félig fáradt nyögés lett a jutalma.

– Nagyszerű, igazán csodás. – A fiú az előttük húzódó bokorsoron tátongó alagútra mutatott, amiben egy ember előrehajolva is alig tudott volna járni. – Az ott egy vadcsapás. Amerre az állatok mászkálnak a fák között, ilyen ösvényeket hagynak.

– És gondolom, nekünk ezeken át kell követnünk őket… – Aythya bizalmatlanul nézett a félhomályos lyukra. Brod csak bólintott, de mielőtt belépett volna, még egyszer felé fordult.

– Figyelj… – A hangja itt különösen feszültnek tűnt, és zavartan összefonta a karját a mellkasa előtt. – Én megyek előre, mert így nem teszed tönkre a nyomokat, de ha valami lenne… Úgy értem, ha jön egy állat, ami nem menekül el előlünk, akkor azonnal öld meg, nem számít, ha útban vagyok, és engem is meg kell sebesítened! Ezen a vidéken nagyon sok lehet a fertőzött vad, nem kockáztathatjuk, hogy valamelyikünket megmarják. Érted?

Aythya bólintott, bár nem egészen értette, és mire észbe kapott, már a szűk járatban verekedte előre magát. Arca és karja máris tucatnyi apró vágásból vérzett, pedig alig tettek meg néhány métert. A csattogásból, recsegésből ítélve Brodnak még nehezebb dolga volt, mint neki, de állhatatosan törte az utat, egyszer sem panaszkodott. Néhány méterenként megállt, ellenőrizte a talajt, majd csalódottan odébb ment. Aztán egyszer csak ott maradt félig térdelve a földön.

– Aythya, tudnál világítani nekem? – kérdezte. A lány egy pillanatra összedörzsölte az ujjait, és halványan izzani kezdő tenyerét a földhöz tartotta.

– Az ott… vér? – kérdezte óvatosan a sötét foltokra nézve, és társa bólintott.

– Méghozzá nagyon friss. Szerencsés napunk van – mondta leginkább csak magának. Ahogy felegyenesedett, a varázslat sugárzó fénye visszacsillant a szeméből, és amit látott, az mélyen megdöbbentette Aythyát.

– Brod… valamit nem értek. – A fiú megállt és szembefordult Aythyával, amennyire a szűk hely engedte. – Miért vagy ilyen ellenséges a kyunákkal? Hiszen te is félvér vagy!

– Nem vagyok félvér! – csattant fel olyan hirtelen támadt dühvel, hogy Aythya hátrahőkölt. – Honnét vetted ezt az őrültséget?

– De hát… zöld a szemed… – Brod egyre vörösebb arcától, és haragtól izzó szemétől Aythyát fokozatosan elhagyta a határozottsága. – Én azt hittem…

– Rosszul hitted! Fogalmam sincs, miért zöld a szemem! Hagyj engem békén! Semmi közöm az ocsmány fajtádhoz!

Innentől a cserkelés végéig egy szó sem esett köztük.

*

Eira már nem sokkal azután elkezdte a kezeit tördelni, hogy Brod és Aythya eltűntek a fák mögött, és Miron néhány hiábavaló kísérlet után felhagyott vele, hogy megnyugtassa.

– Mégis mitől félsz? – kérdezte, amikor a nap már hosszúra nyújtotta a fák árnyékait, narancsos csíkokat húzva a palaszürke törzsekre.

– Nem tudom… – felelte már a pánik határán, aztán ingerültség kerítette hatalmába és rárivallt a fiúra. – Te ezt nem értheted! Olyan naiv vagy…

Miron inkább nem válaszolt, mert tudta, hogy ez nyilván egy újabb vitába torkollna. Fölsóhajtott, megcsóválta a fejét, majd a kicsik felé fordult, akik levertnek tűntek, de mindegyikük egészségesnek és erősnek látszottak. Egyelőre csak ez számított.

Ahogy a szép lassan kizárta a tudatából a külvilágot, alattomosan valami megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés kerítette a hatalmába. Először csak alig észrevehetően, mint amikor valaki kemény, göröngyös földön próbál aludni, aztán felerősödött, kiteljesedett, a tudatalattijából feltörve elárasztotta a fiú egész testét. Néhány percen belül olyan erős fájdalmat érzett, hogy képtelen volt megállni a lábán, lassan a talajra csúszott hát, és szorosan lehunyta a szemét. Érezte magán Eira karjait, de akkor már lélegezni is csak erőfeszítés árán tudott, nyögések szakadtak ki belőle elkínzottan.

– Jönnek… – hörögte a lány fülébe, ő pedig már mindent értett. Óvatosan maga felé húzta Miront, hogy a súlya minél jobban rá nehezedjen.

– Próbáld meg kizárni… – csitította, miközben óvatosan ringatni kezdte barátját.

Miron szívesen megmondta volna neki, hogy nem képes rá, de az állkapcsa annyira megfeszült az erőfeszítéstől, hogy lehetetlennek tűnt kinyitni a száját. Ő ugyanis küzdött, minden idegszálával próbálta elnémítani, elvágni, kilökni magából a fájdalmat, amiről tudta, hogy nem az övé, de lélekjelenléte cserbenhagyta, és a kín ült rajta mozdulatlanul, mint egy láthatatlan sziklatömb.

Az avar halvány zizegését már nem is érzékelte, csak befordult szemmel, félig öntudatlanul várta, hogy véget érjen az egész. Eira azonban látta, ahogy Aythya és Brod együttes erőfeszítéssel egy szarvast tettek le a földre, ami még rángott néha–néha, és szemében is pislákolt halványan a fény.

– Öljétek már meg! Nem látjátok, hogy szenved?

Eira sem tudta volna megmondani később, ki reagált gyorsabban. Aythya bizonytalanul az állat felé lendítette a kezét, Brod pedig lehajolt, hogy tőrével elvágja a torkát. Mindenesetre a szarvas kimúlt, Miron vergődése pedig azonnal megszűnt. Látta ugyan Aythya összezavarodott tekintetét, és Brod bűntudatos pillantását, de rájött, hogy képtelen nekik akármit is mondani. Némán felállt, imbolyogva menekült a vérző tetemtől, hogy kissé távolabb összegömbölyödjön egy fa törzsénél. Nem mozdult, amíg Eira oda nem ment hozzá, egy batyuvá csavart darabot átadott a húsból, amit Aythyával együttes erőfeszítéssel szárítottak meg. Miron ránézett a kis csomagra, miközben nem tehetett róla, de elfogta a rosszullét. Már egy napja nem evett semmit, azonban képtelennek bizonyult még csak megérinteni is azt, ami nem olyan rég még egy élő, lélegző lényhez tartozott. Eira tapintatosan a holmija közé rejtette az adagját, aztán egyedül hagyta. Nem tudott segíteni rajta, hiszen meg sem értette azt az érzést, ami ilyenkor a barátját sújtotta. Miron jó ideig csak feküdt némán, amikor érezte, hogy egy apró alak furakszik a karjai közé. Megismerte Zilar érintését, és úgy tudott csak megnyugodni, hogy egész éjjel szorosan ölelte öccse melegségre vágyó kis testét.

***

Kegan, amióta a herceggel utazott, a magány és frusztráltság olyan mélységeit élte meg, amin maga is megdöbbent. Nem gondolta, hogy érzelmileg annyira próbára teszi majd az út, hogy néhány nap után már azt kívánja: bár a trónörökös meg sem született volna. Azért még egy elkényeztetett arisztokratától is meglepő volt, hogy előcsalta belőle minden idők legrosszabb testőrét. Kegan azonban úgy döntött, hogy erős lesz, és ha a bátyja elviselte, akkor ő is kibírja valahogy.

Nem csak a herceg állandóan lekezelő magatartása zavarta Kegant, hanem a csapatának tagjai is. Azzal alapvetően nem lett volna baja, hogy nem csupa Sárkányőrökből áll különítménye, hiszen ilyen ritkán fordult elő. Azt viszont már igazán túlzásnak tartotta, hogy egy ilyen fontos feladatra olyan katonákat adtak, akik néhány éve lettek a kaszáról kardra átszoktatva. Érzése szerint az írás-olvasás is messze meghaladta értelmi képességeik határait.

Kegannak pedig elsősorban azt kapta feladatául, hogy irányítsa őket. Ez olyannyira lehetetlennek látszott, hogy a férfi néha azt hitte, nem is azonos nyelvet beszél az embereivel. Két nap kemény munkájába telt, mire leereszkedett arra a szintre, ahol már megértették őt. Ezért aztán nem is nagyon kommunikált senkivel. Többnyire a kopár, sziklás tájat pásztázta szemével veszély után kutatva, ha pedig érzékei azt súgták, biztonságban van, akkor gyakran képzelte azt, hogy valahol máshol jár. Néha egészen a szülőházáig ment gondolatban, de általában megelégedett azzal is, hogy Orendilre és Faere emlékezett. Ez egyfajta valóságtól eltávolodó megnyugvást adott, és segített megőrizni az önuralmát konfliktushelyzetekben.

Volt egy férfi, akivel különösen sok problémája akadt. Valamivel értelmesebbnek bizonyult a többieknél, ezért aztán minduntalan át akarta venni a vezető szerepét. Kegan pedig minden eszközzel védte a tekintélyét, máskülönben eluralkodott volna a káosz. Gyakran támadt olyan érzése, hogy a katonák időnként összesúgnak a háta mögött, és ez aggasztotta.

Egyik pihenőjük alkalmával hozzálátott, hogy ismételten felvázolja az őrség beosztását és feladataikat úticéljukban, a kolostorban, amitől reményei szerint már nem választotta el őket több néhány napi járóföldnél. A ködös tekinteteket elnézve ráébredt, ezt még át kell rágniuk legalább egyszer megérkezés előtt. A herceg nyugodtan ült egy kövön, és gúnyos félmosollyal az arcán szemlélte Kegan erőlködését. A férfiban egyre erősebben élt a gyanú, hogy védence saját kezűleg válogatta össze ezt a csapatot, hogy így neki minél több bosszúságot okozhasson.

– Van kérdés? – tette hozzá Kegan csak úgy megszokásból, de az egyik katona, történetesen a Lon nevű önjelölt vezető odavetette:

– Miért küldtek téged ide? Meg tudjuk védeni a herceget magunk is, nincs szükség rá, hogy valaki folyton utasítgasson minket!

Kegan meghökkent. A nagydarab katonára nézett, aki mögött társai biztatóan nevetgéltek, és küzdött az önuralmáért.

– Azért, mert egy ilyen fontos feladat képzett vezetőt kíván – felelte nyugodtan, miközben tett egy lépést alárendeltjei felé. – Rangom és képességeim pedig alkalmassá tesznek az irányításra. – Lon felállt és fizikai fölényét érvényesítendő közelebb hajolt. Lehelletének olyan szaga volt, mint egy boroshordónak. Kegan találgatni sem merte, hogy honnét szerezhette az italt, de elhatározta, hogy nem engedi neki, hogy győzzön. Ha ezt a csatát most elveszíti, soha nem fognak hallgatni rá.

– Mer’ nekünk nincs meg a rangunk, meg a képességünk, mi?

– Nincs – közölte Kegan nyugodtan. Lon megragadta a fejét, és dühösen balra lökte, a többiek hangosan óbégattak biztatásukban. Kegan nyakában megfeszült minden izom, és nem talált más ésszerű magyarázatot a történtekre, mint hogy a férfi az arcára tetovált sárkányt nézi. Azt a jelet, ami másságát mutatta, a megpecsételő, mégis kitüntető bélyeget.

– Az a baj a magadfajtával – mondta a Lon halk, gúnytól csöpögő hangon –, hogy fenn hordják az orrukat, akkor is, amikor nincs mire. Tudjuk, honnan jöttél. Lehet, hogy gazdag voltál, de most már ugyanott tartasz, ahol mi. Nincs már semmid, csak a büszkeséged, ezért ragaszkodsz hozzá annyira. Pedig nem túl nemes dolgokat hallottunk ám rólad. Tudtad, hogy azt beszélik, összeálltál azzal a vörös hajú kis félvér szajhával, aki lefeküdt valamelyik fejessel, hogy bekerüljön a Sárkányőrök közé?!

Kegan homályosan érzékelte, amint minden irányból otromba röhögés ostromolja tudatát, azt azonban annyira elborította a bíbor köd, hogy mást különösebben nem fogott föl. Szabadon engedte a lelkét felkorbácsoló haragot, ami átjárhatta minden izmát. Nem fogja hagyni, hogy ez az utolsó söpredék így beszéljen Faeről! Senkinek sem engedi!

Dühtől hajtva elkapta Lon karját, és még abban a másodpercben úgy hátracsavarta, a nála jó másfél fejjel magasabb harcos térde megroggyant a fájdalomtól. Kegan előre dőlő súlyát kihasználva kirúgta alóla a lábát, beletérdelt a hátába, és amíg az a veséjét érő fájdalommal foglalkozott, ő kirántotta a kardját, majd a torkához nyomta. Ösztöne riasztása nyomán félig hátrafordult, és kezét fenyegetően a többiek felé emelte, nyilvánvalóvá téve, hogy varázslatot is kész használni, ha ellenállnak.

A testében eluralkodó feszültségtől zihálva, de lassan tisztuló fejjel Kegan felismerte, hogy elragadtatva az indulatoktól kis híján meggyilkolta az alárendeltjét. Mélyeket próbált lélegezni, és a hercegre nézett, aki egyértelműen jelezte: ne bántsa testőrsége tagját. Kegan bólintott, de mielőtt elengedte volna Lont, a következőt mondta, minden egyes szót kihangsúlyozva:

– Most az egyszer még elnézem, de a jövőben ne forduljon elő, hogy valaki is megkérdőjelezi a tekintélyemet! Elvárom a tiszteletteljes beszédet és a feltétel nélküli engedelmességet! Az alkoholfogyasztás pedig szigorúan tilos! Aki ezt nem hajlandó teljesíteni, egyedül mehet vissza Orendilbe! – Tudta, hogy ez az ígéret a hágók között nagyjából halálos ítéletnek felel meg, és látszott a katonákon, hogy ezt kivételesen ők is felfogták. Ahogy Kegan távozott közülük, a herceg mellett ment el, akinek a szemében valami megmagyarázhatatlan csillogást vett észre.

Nyilván jól mulatott – gondolta fáradt ingerültséggel, de nem hagyta, hogy elárasszák a harag újabb hullámai.

*

Egy idő után bármihez hozzá lehet szokni, így mire két és fél nap múlva elérték Kallo kolostorát, Kegan már észre sem vette a rosszindulattól és megalapozott félelemtől terhes légkört. Eddigi útját is csöndben és magányban töltötte, nem várt hát nagy különbséget a szerzetesek között rá váró néhány naptól (vagy talán héttől) sem.

Mindazonáltal a látvány egyáltalán nem olyannak bizonyult, mint amilyenre számított. Félig egy hatalmas, természetes barlangüregbe mélyítették az épületet, ellenkező oldala pedig hozzásimult a barlangot rejtő szikla falához. Karcsú, enyhén csavarodó tornyai, íves ablakai és napfényben hófehéren szikrázó kövei viszont inkább emlékeztettek lenyűgöző kastélyra, mint szegényes kolostorra.

Belül már jobban illet Kegan elképzelésihez a környezet: rendezett szegénység látszott a bútorokon, és alig leplezett nyomorúság a szerzetesek sovány, aszketikus arcvonásain.

– Hiador, hát újra köztünk vagy az ég szellemeinek kegyelméből – lépett ki a többiek közül egy töpörödött, csuhás ember, és a herceg felé fordult, aki tiszteletteljesen lehajolt, hogy az apró férfi szertartásosan hozzáérinthesse homlokához a tenyerét.

– Mester, atyám elérkezettnek látta az időt, hogy birtokosa legyek a tudásnak, amit taníttatásom kezdetén ígért neki – közölte, de ezúttal a hangja nem tűnt gőgösnek, sőt, csendesen és üresen kongott.

– Akkor jöjj velem! – A kis ember a testőrséghez fordult. – A társaidat pedig addig is elszállásoljuk.

Ahogy a szerzetes belekarolt a hercegbe, Kegan egy pillanatig megfontolta, ki kell-e fejeznie tiltakozását, de aztán rájött: valószínűleg ez az eldugott helyen lévő kolostor a legbiztonságosabb hely a kontinensen. Így hát követte vezetőjüket, egy mosolygós, fiatal férfit az épületegyüttes belső régióiba.

– Az első őrség húsz perc múlva foglalja el a helyét! – osztotta ki az utasításokat Kegan, amikor elérték a lakófülkéik folyosóját. – A többiek pihenhetnek, de ellenőrizni fogom azokat, akik be vannak osztva!

Mielőtt bárki elkezdhetett volna méltatlankodni, Kegan magára csapta a fülkéje ajtaját. Egy másodperccel később rájött, hogy hibát követett el – az apró lyukra teljes sötétség borult. Kegan magában bosszankodva épp készült volna rá, hogy varázslattal idézzen elő világosságot, amikor az ajtó ismét kinyílt, és a fiatal barát gyertyával a kezében lépett be a szobába.

– Segíthetek? – érdeklődött kedvesen mosolyogva, és a gyertyáról óvatosan begyújtott egy fáklyát a falon.

Kegan szétnézett a szegényes szobában. Csupán egy ágy meg egy apró asztalka fért el benne, a falakat a puszta sziklából faragták ki, és a takaró fehér tisztasága alatt is lehetett sejteni a matrac egyenetlen tömését.

– Remélem, megérti, hogy jelen körülmények között nem biztosíthatunk Önöknek jobb szállást, mint magunknak – szabadkozott. Kegan viszont alig figyelt rá, a plafont vizsgálta elmélyülten.

– Engem tulajdonképpen csak egy dolog zavar: hová megy el innen a füst?

– Meglepődne, mennyi mindent ki lehet faragni egy sziklából némi varázslattal… Például igen fejlett szellőzőrendszereket. – A szerzetes mosolyából alig kirajzolódó büszkeséget lehetett sejteni, amikor így folytatta: – Örömömre szolgálna, ha körbevezethetném ebben a történelmi és kulturális szempontból is igen gazdag épületben, persze csak ha nem veszi tolakodásnak.

Kegan felnevetett. Szinte biztos volt benne, hogy szerencsétlen flótást csupán azért rendelték mellé, hogy ne kószáljon el nagyon, ennek ellenére lelkesedése nem hatott erőltetettnek, és ő hálát érzett a figyelméért.

– Reden vagyok – jegyezte meg csak úgy mellékesen, majd zavartan úgy legyintett a levegőben, mintha ez tényleg nem sokat számítana.

– Kegan – nyújtották a kezüket, hogy szertartásosan üdvözöljék egymást, de ahogy a tenyerük összeért, a fiatalember összeráncolta a szemöldökét, mintha meghökkent volna. Végül szó nélkül hagyta a dolgot.

Kellemes órákat töltöttek azzal, hogy bebarangolták a kolostor összes olyan zugát, amit csak kívülálló szemnek joga volt látni. Kegan megcsodálhatott néhány fantasztikus faragványokkal díszített lépcsőházat, üres áldozóhelyiségek és tűzmeditációs-termek sorát, a hatalmas, rendkívül felszerelt könyvtárat, no meg a konyhát. Utoljára lementek egy szűk lépcsőn, és Reden a szokásosnál is szélesebb mosollyal így szólt:

– Bemutatom valaki nagyon különlegesnek.

Kegan nem sejtette, ki lehet ennyire fontos, de azért követte a láthatóan izgatott vezetőjét. Ahogy belépett a különösen apróra szabott ajtónyíláson, egy ismerős illat csapta meg, amit azonban olyan rég érzett utoljára, hogy képtelen volt fölismerni. A teremben magas plafon, és fa lengőajtók fogadták, amik azonban csak mellig értek. Kíváncsisága nőttön nőtt, amint követte a szerzetest a farekeszek között. Végül Reden megállt a legutolsó előtt, és kenetteljes, a helyzetben némiképp komikusnak ható mozdulattal intett a belseje felé.

– Kegan, ő itt Ardra, a kolostor legféltettebb kincse.

A férfi azonban nem jutott szóhoz, csak földbe gyökerezett lábbal bámulta a csodálatos, büszke tartású telivér lovat, ami lassan kidugta a fejét a karám nyílásán. Bizonytalanul közelebb lépett, és az állat érdeklődve megbökte az orrával. Kegan magáról elfeledkezve végigsimított sima, krémszínű szőrén, és beletúrt a sörényébe. Aztán megrázkódott, eltávolodott a lótól, majd igyekezett összeszedettséget színlelni.

– Valóban gyönyörű. – Reden mosolyogva bólintott, aztán megfordult, lassan kivezetve Kegant az istállóból, ahol – már rájött – halvány szénaillat kísérte az útjukat.

Csendben ballagtak, és mivel Kegan nem igazán ismerte ki magát az épületben, eleinte nem tűnt föl neki, hogy nem a hálókörlethez vezeti őt a kísérője. Csak akkor fogott gyanút, amikor egy feltűnően faragott kőlépcső végén épp az ellenkező irányba fordultak, mint amerről emlékei szerint jöttek.

– Azt hittem, vége a sétának – jegyezte meg. Reden csak ingatta a fejét, de nem árulta el, hogy hova viszi Kegant, még akkor sem, amikor egy terembe terelte, majd csöndesen berakta utána az ajtót. A sarokba szorított férfi elfordult a bejárattól, és meglepetésére egy csarnokban találta magát, aminek szemközti fele oszlopsorral nyílott a külvilág felé. A Pellegrin–hegység fölött már alacsonyan állt a nap.

– Nocsak… mi szél hozott, Kegan? – A kérdés az idős szerzetestől érkezett, aki a tájat nézve ült két oszlop között.

– Honnan tudja a nevem? – kérdezte ő bizonytalanul, miközben közelebb lépett az öregemberhez, aki szárazon fölnevetett.

– Fiam, ha annyi idős leszel, mint én, az emberek lelke számodra is nyitott könyvnek fog tűnni. Kérlek, ülj le!

Kegan kelletlenül bár, de helyet foglalt az oszlopok között. Az öreg mindentudó tekintettel figyelte, jóindulatúan mosolygott.

– Miért jöttél?

– Csak belöktek az ajtón… szó szerint – vonta meg a vállát Kegan. – Nincs oka, hogy itt vagyok.

– Reden másképp gondolta, ha hozzám küldött. Nem szokásunk az emberek orrára kötni a megfigyeléseinket, de téged nagyon nyomaszt valami.

Kegan elgondolkodva nézte a tájat, aztán nagyon halkan, szinte lehelve vallotta be:

– Néhány nappal ezelőtt majdnem megöltem egy embert, mert… dühös voltam rá. Ha viszont rá vagyok kényszerítve életek kioltására, akkor akad, hogy képtelen vagyok megtenni. Nem csak lelkileg, fizikailag is. Már nem érzem megingathatatlannak a varázserőmet, ahogy korábban.

A szerzetes hallgatott hosszú-hosszú ideig, a csönd furcsán sokszorosító terében pedig Kegan egyre jobban szégyellte, hogy így kiadta magát. Végül az öreg vállát megérintve csendesen így szólt:

– Az erő ajándék. Nem olyasmi, amit egész életedre kapsz, sokkal inkább valami, amiért nap mint nap, egész életedben meg kell harcolnod. Úgy tűnik, te most eljutottál a küzdelem fordulópontjába, ahol eldől, hogy mi fogja uralni a következő éveidet. És sajnos ebben nem tudok segíteni neked. Senki sem tud.

Nyilván leolvasta arcáról a kételkedéssel vegyes elkeseredést, mert még hozzátette:

– Az egyensúly a legfontosabb. Mutathatok neked egy helyet, ahol megláthatod az életed fonákságait.

Egy másik, kisebb terembe vezette Kegant, ami különlegesen gazdagon volt faragva. Középen egy kör látszott a padlón, oda ültette le a férfit, majd meggyújtotta a falon sorakozó gyertyákat. Ezek lágyan hullámzó fénye tette igazán hatásossá a díszítéseket. Kegan egyszer csak egyedül maradt a szobában, de ez sokáig nem tudatosodott benne. A sima vájatokat figyelte a falon, amikben apró lángok látszottak hosszúra nyúlva táncolni a valódi fény milliónyi tükröződéseként. Addig bámulta a sima márvány összefonódó, egymásba csavarodó mintáit, amíg már hunyt szemmel is látta az állatok, növények, szakrális jelek seregleteit. Úgy érezte, nincs egyedül a sötétben, mintha mélyen belül, az elméje határain túl várná őt valaki…

Hirtelen kimerültség vett erőt rajta, és ahogy lehunyta a szemét, már nem volt képes kinyitni. Különös, éber álomban, tudata legmélyébe süllyedve emlékek bukkantak föl előtte. Rég elfeledett gondolatok, emlékfoszlányok tértek vissza, tisztán, mégis távolian. Mintha az imént múlt volna el a pillanat, mégis annyira tűnt valóságosnak, mint egy részletes festmény.

Kegan emlékezett az érzésre, ami mindig tudatta vele, hogy más, mint a testvérei. Nem szemszínében, vagy bőre árnyalatában tért el tőlük, hanem vérmérsékletében. Még Miron nem született meg, amikor a szülők már tudták, hogy egy komoly, nyugodt fiú után izgága, nehezen kezelhető gyerek került a családba. A döntés Kegan sorsa fölött pedig komoly vívódás elé állította őket. Fölrémlett előtte szüleinek arca, akiket alig öt évesen hallgatott ki véletlenül.

– Tudom, hogy csak jót akarsz a gyereknek, de nem hiszem, hogy őt is Sárkányőrnek kéne küldenünk. Nem olyan tehetséges, vagy rátermett, mint Fedor. Nehéz ezt elfogadnunk, de az érdekében minél előbb meg kell tennünk. – Ezt anyja mondta, miközben keze védelmezően siklott domborodó hasa fölé, amiben már harmadik testvérük fejlődött.

– Láttam a képességeit, hiszen próbáltam tanítani. Hiszek benne, hogy Kegan is lehet kiváló harcos, csupán máshogy kell…

– Éppen ez az! – Seren kétségbeesésében szájára tapasztotta a kezét. – Ezt a más módot nem kapja meg sehol. Kényszeríteni fogják, hajtani, és ő nem fogja ezt bírni.

– Mégis… – Caden bűntudatosnak tűnt, de határozottnak –… nem maradhat veled. Szükség van arra, hogy megtanulja megvédeni magát, mert csak így lesz képes később megvédeni titeket. Vissza akarom küldeni, vissza ide, hozzád.

– Nem hiszek neked! – Seren lassan ringott előre-hátra a széken. Férje lehajolt hozzá, és karjába vonta. – Hogy küldöd vissza holtan a fiamat?

Kegan egy év múlva már Sárkányőrnek tanult. A kiképzés brutálisan kemény volt, emlékezete lassan párologtatta vissza az összes nehéz feladatot, a megszámlálhatatlan alkalmat, amikor ordibáltak vele, szidták, veréssel próbálták móresre tanítani. Kegan eleinte sírt, könyörgött, de erre csak megvetés, és még súlyosabb büntetések érkeztek válaszul.

– Komolyan nem értem, hogyan tűrheted ezt – korholta egy alkalommal Fedor, aki megtalálta a módját, hogy éjszakánként átszökjön a kisebbek hálótermébe –, az a tábornok egy vadállat. Eddig csak rosszat hallottam róla.

– Nincs választásom – sóhajtott Kegan kimerülten. Bátyja a feje tetejére helyezte tenyerét, és óvatosan simogatni kezdte. Akkorra az maradt az egyetlen olyan hely a fiú testén, ahol nem fájt az érintés.

– Mindig van választás. Megírom apának, hogy gondjaid vannak.

– Ne! – Megpróbált fölülni, de izmai néhány rángás után föladták. – Nem akarom. Jó lesz így, hidd el! Ha ügyesebben harcolok majd, akkor nem fognak bántani, tudom.

Fedor kételkedve préselte össze az ajkait. Látszott rajta, hogy rettenetesen sajnálja öccse sorsát, és még nem sikerült őt meggyőznie arról, hogy nincs szükség apjuk közbeavatkozására.

– Miért teszed ezt magaddal, Kegan? – kérdezte mélyen öccse szemébe nézve, ő pedig érezte, hogy ha erre a kérdésre jó választ ad, akkor maga mellé állíthatja a testvérét.

– Nem tudom. De így akarom, Fedor. Kérlek, ne mondj semmit apának! – Bátyja gyanakodva nézte az arcát, majd mélyen, lemondóan sóhajtott.

– Rendben van. Legyen, ahogy szeretnéd.

Sokáig hallgattak. Kegan lassan félálomba merült, amikor óvatosan elsuttogva egy kérdést hallott:

– Mondd csak, meditálsz te rendesen?

– Persze… – morogta a fiú ösztönösen. Fedor még egyszer végigsimított a fején, aztán elhúzódott.

– Az jó. Sokat segít, hidd el!

Ám Kegan nem mondott igazat. Valójában legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy magába szálljon és gondolkodjon. Utólag már látta, hogy hibát követett el. Hátat fordított vele annak, amit a családja fontosnak tartott. Pedig milyen egyszerű! A varázserő a lélekből fakad, annak a kulcsa pedig ott lóg a nyakában.

Ehelyett ő egész életében küzdött és menekült, próbált túlélni, sértetlen maradni. Közben nem látott meg valamit, ami kezdettől fogva előtte volt: hogy ezen az úton már sebesülten indult el, attól a pillanattól kezdve repedés hasadt a lelkébe, amikor elültették benne a kisebbrendűség magvát. Úgy viselkedett, mint egy állat, és próbált anélkül élni, hogy gondolkodjon, szembenézzen az érzéseivel, miközben szíve már ezer sebből vérzett. Véget kellett vetnie  az önáltatásnak, a menekülésnek: eljött az ideje, hogy felnőve maga mögött hagyja az öntudatlanul hordott sérüléseket.

Váratlanul jött ki a transzból, és először alig vette észre, hiszen a szobában kialudtak a gyertyák, hideg sötétség uralkodott. Kegan összerázkódott, aztán gyorsan felkelt, és felismeréseivel viaskodva elhagyta a termet. Utólag nem tudott visszaemlékezni arra, hogyan jutott a szobájába.

*

Nagy elhatározások és csodás felismerések ide vagy oda, Kegan mégis arra ébredt másnap, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen. Kapcsolatot kell teremtenie a totemével, hogy ezáltal végre elfogadja önmagát, úrrá legyen gyengeségein, de nem tudta, hogyan kéne megvalósítania. Ösztöne azt súgta, kerülje el az előző napról megismert Nyitott Ég Termét (utólag rájött, hogy csak ezen a különleges spirituális helyen járhatott). Mivel tisztában volt vele, hogy a megérzések általában feljebbvaló erőktől származnak, ezért eszébe sem jutott tudatosan másképp dönteni. Inkább a folyosókat rótta, és mindannyiszor, amikor testőrsége valamelyik tagjával találkozott, igyekezett szigorú, határozott pillantásokat mereszteni alárendeltjeire.

Bizonytalansága végül egészen messze űzte minden embertől, amíg meg nem látta a pöttöm szerzetest kilépni az egyik teremből. Az öregember rejtélyesen rámosolygott, amit Kegan nem tudott viszonozni. Viszont egyedül maradva a folyosón, egy különös késztetéstől vezérelve tenyerével óvatosan benyomta az ajtót.

Tágas, sötét faburkolatú helyiségbe lépett, aminek padlója olyannyira ódonnak látszott, hogy fénytelenre és puhára koptatták az évszázadok lépései. A teremben egyetlen ember volt rajta kívül, Hiador herceg, aki láthatóan épp elmélyülten gyakorolta a kardforgatást. Háttal állt Kegannak, ezért nem vette észre, hogy a férfi csendesen nekitámasztotta hátát a falnak, majd figyelni kezdte a mozdulatait. Végignézte, ahogy a másik végighúzza tenyerét a kard lapján, azután egy csuklóból csavart mozdulattal láthatatlan ellenség leszúrását imitálja, majd néhány szépen kivitelezett védekező körmozdulattal visszatért alapállásba. A Kígyó után lendületesen áttért Vadkan alaphelyzetbe, majd bemutatott egy szép, ám gyakorlatban teljesen használhatatlan hárítást. Miközben bonyolultabbnál bonyolultabb kombinációk követték egymást, csak úgy hullámzott a kezében a kard, és valami irigylésre méltó harmónia sugárzott minden mozdulatából. Egyszer aztán szembekerült Kegannal. Zavartan megállt, karját leengedte teste mellett.

– Mit keres itt? – kérdezte nyilvánvaló ingerültséggel, és megdörzsölte alig észrevehetően kipirult arcát.

– Ellenőriztem a biztonsági helyzetét, felség – hazudta Kegan különösebb megerőltetés nélkül, aztán ellökve magát a faltól egy lépést közeledett a herceghez.

– Igazán fölöslegesen fáradt. Mint látja, minden a legnagyobb rendben. – Testőre mosolyogva bólintott, és még két lépést közeledett.

– Ha elfogad egy jó tanácsot felség, több energiát áldoz a lábmunkája fejlesztésére. Hiába forgatja ügyesen a kardot, ha túl könnyű kibillenteni. – Hiador arckifejezése elsötétült, de Kegan zavartalanul folytatta. – Valamint az is érdekelne, felség, hogy mikor sérült meg a bal térde.

– Igazán nem vagyok köteles erről tájékoztatni magát. Most pedig, kérem, távozzon!

– Ha nem akar velem együttműködni, nekem úgy is jó, de tudja, attól még, hogy életben kell tartanom magát, el tudom érni, hogy ez az idő ne csak nekem legyen kellemetlen.

– Takarodjon! – Kegan néma elégtétellel vette tudomásul a férfi tajtékzását, aztán elhagyta a termet.

A kihalt folyosón, ahol csak a saját lépéseinek halk dobbanásait hallotta, felnézve furcsán ismerősnek találta az elé táruló falszakaszt. Kissé megrázta a fejét, de amikor a következő véletlenszerűen kiválasztott forduló után is ismerős volt a környezet, halványan kezdte gyanúsnak gondolni azt, ami történt körülötte. Megállt, és elővette az épület térképét. Mikor szemével követte a folyosókat, amiket azon a napon bejárt, rájött, hogy egy pont körül keringett különböző nagyságú körökben. Ez olyan megérzésnek tűnt, amit érdemesnek tűnt követni, ezért a következő fordulónál már konkrét célját keresve indult el.

Még okozott egy kis nehézséget, hogy megtalálja a félreeső kis lépcsőt, de a termen már határozottan vágott át. Ardra előtt megállt, és a ló szemébe nézett, megérintve a fejét. Az állat meleg közelsége nyugtatóan hatott rá, ám aligha csökkentett a lelkében dúló zűrzavart.

– Sejtettem, hogy előbb-utóbb idetalál – szólalt meg egy hang a szénatároló irányából. Kegan nem különösebben lepődött meg azon, hogy Reden lépett mellé. A férfi arcán a szokásos titokzatos kis mosoly ült.

– Hogy kerül ide egy ekkora istálló? – kérdezte Kegan, és a gyönyörű hátas sörényét kezdte vakargatni.

– Ez a táj nem volt mindig ilyen kopár. – Reden háttal nekidőlt a falnak, és elgondolkodva, halkan beszélt. – A háború előtt a Pellegrin-hegység völgyeiben mindenfelé termékeny legelők húzódtak. A kolostor alapítói erre építettek, amikor lótenyésztésre és harcművészetekre specializálódtak. A Dél tengereitől a messzi északi hegyvidékekig minden aurikin és kyuna tudta, hogy a legnemesebb lovakat itt találja.

– Szép idők lehettek – jegyezte meg Kegan kissé ironikusan. Reden halkan fölnevetett.

– Biztosan. Ám itt két emberöltő óta alig esik eső. Ráadásul húsz éve a fertőzés is elérte ezt a vidéket. Azóta nem nőtt a fű. Mára csak Ardra maradt nekünk, ő az utolsó abból a fajtából, amelyik szabadon legelt ezeken a réteken.

Hosszú ideig hallgattak. Ahogy Kegan a ló szemébe nézett, meg mert volna esküdni rá, hogy valami ősi, mérhetetlen szomorúság látszott benne.

– Ki szeretnék lovagolni vele. – Reden egy pillanatig csodálkozva nézett a férfira, aztán bólintott.

– Amióta itt vagyok, senki nem jött, aki meg tudta volna ülni – jegyezte meg, miközben egy szekrényből míves nyerget vett elő.

– Gyerekkoromban lovakat tartottunk. – Kegan egy pillanatig elgondolkodva nézett a nyeregre, aztán megrázta a fejét. – Azt nem szeretném használni, ha nem muszáj.

Óvatosan felkantározták a lovat, és Kegan kivezette az állatot, amiben már csak úgy dúlt a visszafojtott energia. Reden segítségével megvizsgálták a patkókat, majd a fiatal szerzetes kikereste az istálló külső kapujának kulcsát. Egyszer csak kitárult előttük a völgy piszkosszürke kőtengere. Kegan nem tehetett róla, de a maga borzalmával együtt gyönyörűnek látta ezt a tájat. Egy sziklán megtámaszkodva fölhasalt a ló kemény hátára, aztán átvetette a lábát. Amikor fölegyenesedett, és óvatosan kihúzta magát, magasabbról még jobban kitárult a látkép. Visszanézett Redenre, és egymásra mosolyogtak.

– Vigyázzon a kövekkel, könnyen megcsúszik rajtuk a ló!

– Ne aggódjon, hamarosan visszajövünk!

Kezdetnek egy szűk ösvényt választott, ami sejtése szerint elvezetett a kolostor közeléből. Döcögősen ment a dolog, hiszen már hosszú évek óta nem ült lovon, így eleinte alig tudott fönt maradni. Néhány perc azonban elégnek bizonyult, hogy hozzászokjon az állat testének hullámzó ritmusához, és visszaidézze, hogyan kell irányítani, akkor teljesen megnyugodott.

Az ösvény enyhe jobb kanyarral tartott egyre magasabbra a szinte függőleges sziklafal mentén, mígnem kibukkant a tetején. Meglepő módon Kegan egy hosszú, lapos fennsíkot látott maga előtt barnás–aranyszínűre aszott fűvel benőtt, lankás dombokkal.

– Mit szólsz? – veregette meg Ardra nyakát. A ló fölnyerített.  – Szerintem is.

Vágtára fogta az állatot, és Ardra olyan simán repült, hogy Kegan alig küzdött a nyeregben maradásért. Lépteinek tökéletes íve alig hullámzott, ahogy a férfi ráhajolt a nyakára, végtelen szabadság és harmónia járta át. Nevetett, teli tüdőből kacagott, amikor pedig lelassított és megállt, az előbbi érzelmek lassú lecsengése könnyet csalt a szemébe.

Kegan óvatosan leszállt a hátasról. Ardra kísérletet tett rá, hogy egyen a fennsík szívós füvéből, de a férfi megfogta a fejét, és fölhúzta az arca magasságába.

– Hagyd! – A ló szemmel láthatóan értette, amit mondott, mert ezután meg sem próbálta, hogy lerágja a valószínűleg fertőzött fűszálakat.

Kegan leült egy domb tetejére, és a felhőket figyelte, ahogy elhajtotta őket a szél. Ardra óvatosan megbökte a vállát, majd ahogy a férfi simogatta a fejét, egyszer csak azon kapta megát, hogy a ló nagy, barna szemébe néz. Most mintha szelíd nógatást sugárzott volna a pillantása.

– Mi vagy te? – tette föl hangosan a kérdést, bár nyilván nem kapott rá választ. – Még sosem éreztem ezt. Mintha… hozzám tartoznál.

Óvatosan tenyerébe vette a totemét, és különösebb gondolkodás nélkül az állat meleg orrának nyomta a hideg fémdarabot. Ardra szemében ezúttal feneketlen mélységet látott, és a férfinek hirtelen fájni kezdett a feje. Lehunyta a szemét, és a feltámadó hányingerrel küzdve mély levegőt vett, ám ahogy megpróbált újra fölnézni, egy homályos oszlopcsarnokban találta magát.

– Mi ez a hely? – kérdezte magától, ám meglepő módon mélyen zengő bariton hangon válasz is érkezett valahonnan a magasból.

– Átmeneti tér a valós világ, és a szellemi síkok között. Ismertebb nevén a lelked.

Kegan elvigyorodott, és nekidőlt az egyik oszlopnak, bár nem érezte, ahogy hozzáért a hátához.

– Te vagy az – mondta. – Megtaláltalak.

– Tulajdonképpen én találtalak meg téged – jegyezte meg a testetlen hang, és egyértelműen megbántottnak tűnt. – Bár nem értem, miért viselkedem ilyen jól veled, hiszen nem vagyunk beszélő viszonyban.

– Változtatni akarok. Szeretném, ha segítenél!

– Húsz év után… ez kedves. Nézd, eddig azért segítettem neked, mert nem akartam, hogy meghalj! De ez már kevés. Igazi együttműködést akarok.

– Határozott vagy… és önfejű! – nevetett Kegan.

– Hasonlítok rád, azért vagyok én a védőszellemed. Mondd, meddig vagy hajlandó elmenni azért, hogy újra legyen varázserőd?!

– Bármeddig. Mondd el, mit kell tennem, és úgy lesz!

– Egyetlen dolgot szeretnék – súgta a szellem halkan, és minta egészen közel lett volna Keganhoz. – Tanulj meg kérni!

Amikor a férfi szeme fölpattant, és a teste megfeszült, ugyanúgy ült, mint amikor utoljára tudatánál volt. Ardra még mindig egészen hozzásimult.

– Így van ez… Senki nem élhet társ nélkül. Ezért vagy te a legboldogtalanabb lény a világon.

­­­***

Aythya gondolatait a következő napokban a túlélés körüli teendők, és a Miron miatt érzett megmagyarázhatatlan rossz érzés töltötte be. A fiú sápadtnak tűnt, nyugtalannak, ráadásul nem evett túl sokat, ami barátait szemmel látható aggodalommal töltötte el. Szinte meg sem szólalt, csak meredt maga elé kifejezéstelen arccal.

Az élet sajátos ritmust vett föl, amit főként hajnali hidegben kelés, hosszú, gyaloglással töltött órák, és őrködéssel meg-megszakított, sekélyes álmú éjszakák mozaikjai tettek ki. Egyik nap megint feltűnően korán települtek, ami Aythya élelemhiánnyal kapcsolatos gyanúit igazolta. Brod gyorsan összekészült a következő vadászatra, és éppen jelentőségteljes pillantást vetett a kyuna lányra (akivel amúgy elejtett megjegyzése óta ismét nem volt beszélő viszonyban), amikor Miron felpattant, majd váratlanul így szólt:

– Én megyek. – Majdnem mindenki összerezzent, hiszen a hangját már napok óta nem hallották. Ám olyan természetesen fordult oda Aythyához, mintha semmi sem történt volna. – Velem jönnél?

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Brod, szemében hatalmas lánggal égett a kétség. Miron a vállára tette a kezét, és megpróbált egy mosolyt kipréselni magából, de nem nagyon sikerült neki.

– Igen. Úgy látom, ez az egyetlen dolog, ami most segíthet rajtam.

Eira nem szólt semmit, de rajta is látszott, hogy bizonytalan barátja elhatározását illetően. Miron azonban befejezettnek látva a beszélgetést, elindult a fák közé, és Aythya halk sóhajjal követte. Nem szóltak egymáshoz egészen addig, amíg jelentősen el nem távolodtak a tábortól, ahol Miron leült egy farönkre, és összefonta az ujjait maga előtt.

– Várjunk itt! – súgta halkan, aztán lehunyta a szemét, és két kezét tenyérrel fölfelé a térdére fektette.

– Mihez akarsz kezdeni? – érdeklődött a lány zavartan, ahogy megállt mellette. Nem elég, hogy nem rohangálnak az erdőben, de úgy tűnt, hogy kettejük közül egyedül nála van fegyver.

– Nem igazán tudom elmondani. – Miron újra kinyitotta a szemét, és Aythya felé fordult. – Meglátod, rendben?

– Legalább azt elárulhatnád, mit kell tennem.

– Ha minden jól meg, akkor semmit. Az a dolgod, hogy ha szólok, azonnal öld meg az állatot, mielőtt még a közelünkbe ér!

Újra csöndbe burkolóztak. Miron erősen koncentrált, Aythya pedig némán figyelt. Óráknak tűnő percekig, csak a levelek susogása, és légzésük halk hangja törte meg a csöndet. A lány annyira akarta, hogy történjen valami, hogy néha elképzelte, mire is számít pontosan. A lába elzsibbadt, a dereka elgémberedett az egyenes testhelyzettől, amikor végre mozgást látott.

Az egyik bokor halványan megrezdült, és egy gyönyörű őz lépett eléjük. Aythya lélegzete elakadt csodálkozásában, Miron pedig kinyitotta a szemét, majd halványan elmosolyodott. Az állat egyenesen a fiúhoz lépett, és nyakát szelíden a mellkasához dörzsölte. Ő erre óvatosan átkarolta, néhányszor végigsimított a hátán. Majd a ruhájából óvatosan egy tőrt vette elő, miközben tovább cirógatta a gyanútlan őz bundáját, és halkan, megnyugtatóan beszélt hozzá. A penge lassan a suta szügyéhez vándorolt, majd amikor Miron úgy érezte, rátalált a megfelelő pontra, mély levegőt vett, és egész testében megfeszülve egyenesen a vad szívébe döfte a tőrt. Az őz holtan hanyatlott az avarra, ő pedig minden ízében reszketve, kimerülten zihálva húzódott el tőle.

– Jól vagy? – kérdezte Aythya megilletődve, miközben a fiú kétségbeesetten igyekezett letörölni a tenyerére ragadt vért.

– Rendben leszek – felelte, de nem nézett a lányra, aki viszont kitartóan próbálta fürkészni az arcát.

– Magyarázattal tartozol – jegyezte meg Aythya kissé szemrehányó hangsúllyal.

– Tudom. Sajnálom – mondta Miron, de ezután megint hallgatásba burkolózott.

­*

Miután megnyúzták az őzet, és kiszárították a húsát, Aythya szándékosan kereste a lehetőséget, hogy kettesben maradjon Mironnal. Észrevette, amikor beosont a fák közé, az alkalmat kihasználva halkan követte. Amikor rátalált, egy kiszáradt tuskón ült felhúzott térdekkel, és csöndesen dúdolt magában.

– Ülj le nyugodtan! – mondta, nem nézve Aythyára. A lány lehuppant mellé, majd a fiú kezébe nyomott egy darab szárított húst.

– Eira küldi. Azt üzeni, hogy egyél, különben le fogja nyomni a torkodon!

Miron elmosolyodott, szájához emelte az ételt, és kedvetlenül harapott belőle egyet. Aztán még egyet. Aythya visszafojtott egy megkönnyebbült sóhajt.

– Szóval, mi a nagy titkod? Talán varázsló vagy? – kérdezte. Miron megrázta a fejét, aztán végre ránézett.

– A családom elég… különös, ha fogalmazhatunk így. Van néhány tulajdonságunk, amit nehéz ésszerűen megmagyarázni. Állítólag – itt egy kicsit elmosolyodott –, a dédnagymamám megérintett egy egyszarvút, és azért lettünk ilyenek. Ez nem igazán bizonyítható, mert az unikornisok eltűntek ezekről a vidékekről, de mindenesetre jól hangzik.

– Mit is takar pontosan a másságotok? – kérdezte a lány, és fázósan végigsimított a karján. A nap már majdnem lement, a hőmérséklet pedig gyorsan esni kezdett.

– Hát… fogékonyabbak vagyunk az élőlények közötti energiaáramlásokra, ha ennek így van értelme.

– Magyarázd el, mit csináltál azzal az őzzel ma! Akkor megértem.

– Megéreztem a közelségét, és kapcsolatba léptem vele. Azt sugalltam, hogy nincs mitől félnie, ami persze hazugság volt…

– Na ne! – nyögött föl Aythya, miközben egyre jobban fázott – Azt hittem, hogy az állatokkal csak a mesékben lehet beszélni.

– A szó szoros értelmében nem is beszéltem vele, hiszen nem értik a mi verbális jeleinket. Én csupán érzéseket tudok feléjük kisugározni.

Miron észrevette, hogy a lány mennyire reszket, és felé akart nyúlni, de félúton megállt a mozdulatban. Aythya egy pillanatig riadtan bámult rá, aztán próbált visszatérni a beszélgetés fonalához.

– Nagyon nehezedre esett? Mármint, amikor leszúrtad.

– Fájt. Pontosan azt éreztem, amit ő. Emiatt szenvedtem annyira, amikor nem öltétek meg Broddal azt az állatot, mielőtt a táborba hoztátok.

– Akkor ezért tartózkodsz a húsevéstől is. – Miron elmosolyodott, és Aythya nem értette, hogy miért, egészen addig, amíg meg nem szólalt:

– Lehet, hogy most újat mondok, de az aurikinek a háború előtt egyáltalán nem ettek húst.

– Semmit? Egyikőtök sem? – csodálkozott a lány. Miron most már feszülten föl is nevetett, majd elkomorodott.

– Nem, egyikünk sem. Csak olyasmit, amit fájdalom okozása nélkül el tudtunk venni az állatoktól. Tej, tojás, ilyesmi. De amióta a fertőzés megjelent, ezt nem tehetjük meg. Az állatok viselkedésén látszik, amikor betegek; a növényeken nem feltétlenül lehet észrevenni – felsóhajtott, és nagyon boldogtalannak tűnt, ahogy folytatta. – A legtöbben nem tudják, hogy ez mekkora változás, de én érzem. Azt hiszem, a testvéreim is tudják. Szörnyű, hogy az életben maradásunkért meghasonlottunk azzal, amik régen voltunk. Amilyennek most is lennünk kellene. Nem szabadna ölnünk, nem kellene, hogy ez legyen az egyetlen út.

Besötétedett, már alig látták egymás arcát. Aythya felállt, mert már nagyon fázott, és Miron azonnal javasolta, hogy menjenek vissza a többiekhez. Mielőtt azonban kiléptek a tisztásra, még egy pillanatra megállította.

– Köszönöm – mondta halkan. – Az, amit ma tettünk segített elfogadtatni, hogy jelen pillanatban nincs más lehetőségünk. Megpróbálok együtt élni vele.

Amikor a többiek meglátták őket, Brod rögtön morogni kezdett, hogy mit csináltak ennyi ideig, meg egyébként is, mennyire aggódtak, hogy eltévednek, de Aythya a szidás nagy részét elengedte a füle mellett, miközben Miront figyelte. A fiú megnézte, hogy a testvérei alszanak-e, aztán ő is betakarózott. Amikor észrevette magán a lány tekintetét, egy igazi, szívből jövő mosoly derengett föl meggyötört vonásain. Aythya maga sem tudta megmondani az okát, de ez feloldott benne valami feszültséget, ami már régóta bujkált a csontjaiban. Tudta, hogy Miron bízik benne, és továbbra is ki fog állni érte. Ez a bizonyosság még arra is képessé tette, hogy elküldje Brodot aludni, és vállaljon arra az éjszakára még egy őrséget.